1944. november 15. volt, mikor egy zsidó asszony Svájcban tollat fogott és leírta, mi történt vele a németek Budapestre történő bevonulásától egészen addig, amíg megérkezett Bergen-Belsenbe.

Füzetének első két oldalára ezt írta:                                                                                                                                                                                               Caille Penzió

1944. november 15., Sweiz, Genf

Mi, Bamberger család és még 318 zsidó, abban a kiváltságos sorsban részesültünk Isten akaratából, hogy rettenetes izgalmas, életveszélyes és kalandos öt hónap után, innen Sweizból nézhetjük végig a németek és az egész Hitler regime összeomlását a háború ötödik évének végén. A mi hármonk élete ugyan biztonságban van, de kimondhatatlanul aggódunk apámért, Irmáékért, az uram egész családjáért és az egész otthon maradt rokonságért, barátokért. A Rádió szerint napok kérdése, hogy Budapest orosz kézre kerül, de ki tudja addig még mire képes az emberi gonoszság a még megmaradt szegény zsidók ellen. Teljesen el vagyunk szakítva tőlük, de én tovább is rendületlenül bízom az én jó Istenemben, hogy meg fogja segíteni a mi szeretteinket és velük a többi agyon gyötört zsidókat is, ezért tovább is csak Hozzá imádkozom és kérem, hogy óvja és védelmezze őket minden bajtól, bántódástól, hogy nemsokára ismét boldogságban összetalálkozhassunk.

Így legyen! Amen.

Ezt a füzetet lábjegyzetekkel ellátva kiadtam, megvehető nálam és a Líra boltokban is, illetve a bookline-nál.

Itt van ez a Holokauszt-emlékév, de nem érzem, hogy beljebb lennénk! Van, aki meg akarja építtetni azt, amivel nyilvánvalóan ingerel sok, családja által a tragédiában érintett embert. Ilyet nem teszünk – egy emlékév alatt különösen nem. Megint mások nem akarnak beszélni olyan emberekről, akik azokban a véres és kíméletlen hónapokban ügyesen és ügyeskedve tettek közösségükért.

Egyik nem akarja megérteni a másikat! Hogy törekvés lenne erre, azt kétségbe vonom. Emberi beidegződések megakadályozzák ezt. Nem tudjuk túltenni magunkat évtizedek által magunkba sulykolt gondolatoktól, ítéletektől.

Most egy ilyen ,,nem akarunk beszélni róla-emberről” van szó, Kasztner Rezsőről (később Rudolf). Lehetne ő egyértelműen hős is mindenki szemében, de van egy ,,megbocsájthatatlan” bűne: tárgyalt a nácikkal, többek között a százezrek haláláért felelős Eichmannal. Illetve mondják, hogy csak módos embereket és cionistákat mentett.

A Váci utca 12. alatti emléktábla

A témát csak alig vagy egyáltalán nem ismerők számára: Kasztner Kolozsvárott született. Kifejezetten fiatalon megismerkedett a cionizmussal és maga is annak híve lett. Jogot tanult és dolgozott többek között az Új Kelet című lapnak. Újságíróskodása közben sok-sok emberrel ismerkedett meg. Megtanult az emberekkel bánni, körmönfontan érvelni, jól kérdezni, ügyesnek, dörzsöltnek lenni. Bátornak, vakmerőnek.

Kasztner 1941-ben már Budapesten volt, a Váci utcában lakott – ott van emléktáblája –, már akkor embereket bujtatott, életeket mentett. De amiért neve fennmaradt, az a Kasztner-vonat. A Kasztner-vonaton 1684 zsidó ember menekült meg, amit tárgyalásokkal, váltságdíj fejében ért el. A váltságdíj a menekítettek pénzéből, illetve nemzetközi zsidószervezetektől származott.

Kasztner többször nézett farkasszemet Eichmannal, illetve más német tisztekkel. Az nem igaz, hogy csak vezetők, csak tehetős emberek kerültek volna ezekre a szerelvényekre, egy-egy vagonban például árvagyerekek is voltak. Hogy rokonok nagy-nagy arányban szerepeltek a menekítettek között, az tény! Kasztner mindenesetre embereket mentett, amikor majdnem mindenki – közösségek, országok – tehetetlen, bénult volt.

A Kasztner-vonatok Bergen-Belsenbe érkeztek és csak onnan mehettek Svájcba a Kollektiv Pass (csoportos határátkelést biztosító okmány) felmutatása után, a szabad világba. Majdnem valamennyi Kasztner-vagonba került ember megmenekült (végre vagonokat írok, hiszen ezeken a szerelvényeken nem emberi körülmények voltak).

A háború után Kasztner Izraelben folytatta életét, ahol többek között az a vád érte, hogy az ördöggel paktált. Bíróság elé került, azért is, hogy tisztázza magát. Kasztner a háború után valóban tanúskodott náci tisztek mellett, pontosabban elmondta a mentési tárgyalások alatti viselkedésüket. Fontos tudni, hogy politikai pályán volt, ezért a vádak, az indulatok gyakran az akkori izraeli politikában gyökereztek.

1957 márciusában egy merénylő lelőtte Kasztnert, aki pár nappal később belehalt sérülésébe.

Egy Kasztner-vagonban menekült néni (Stern Rózsi, Stern Samu lánya) 1944 novemebrében leírta menekülésének napjait és a megérkezést Bergen-Belsenbe. Ezt a füzetet - írásokkal, lábjegyzetekkel, fényképekkel kiegészített formában - még tavaly októberben kiadtam. Ungváry Krisztián írt hozzá egy rövid tanulmányt.

Részletek az említett füzetből:

Budapesttől Bergen-Belsenig

2012. november 8. 19:07